3. Fejezet: Kételyek

- Szóval... Ki a halál eszelte ki ezt az egészet? - a kis bagázs a nappaliban üldögélt. Yongguk a szoba közepén állt, miközben Zelo mellette, helyeslően bólogatott. A többiek bár megbánást színlelve lesütötték a szemüket, látszott rajtuk, hogy cseppet sem sajnálták, hogy az történt ami történt. Yongguk hiába faggatta őket már több mint félórája, senki sem akart választ adni a kérdéseire, hogy pl. "miért csináltátok ezt?" "ez mire volt jó?" "ki találta ki ezt a baromságot?". Feladóan sóhajtott, majd még egyszer utoljára körbe nézett a srácokon.
- Most, és utoljára mondom el nektek. Én és Zelo, soha a büdös életben nem fogunk járni, hiába is próbálkoztok. Soha. Komolyan. Inkább akasztanám fel magamat. - Erre a mondatra Zelo szíve ugrott egyet, és a teste megremegett. Ilyen szörnyű lenne vele lenni? Bár abban egyet kellett értenie, hogy szerinte sem éppen megszokott, ha két fiú járnak, így aztán teljes mértékben meg tudta érteni a leader-t. Azonban ő azért soha sem állította, hogy inkább felakasztaná magát, minthogy Yonguk-al járjon. Ez azért erős túlzásnak bizonyult.
__________________________________________________________________
A kiselőadás után amit Yongguk lerendezett a nappaliban, a fiúk szétszéledtek, mindenki a maga szobájába. Késő volt már, és szerettek volna lefeküdni. Himchan hiába próbált elaludni, egyszerűen nem sikerült neki. Biztos csak a karmája volt, hogy a felbőszült vezető pont abban a pillanatban talált rájuk, de akkor is szörnyen kínosnak gondolta az egész szituációt, habár az is biztos volt, hogy Yongguk már rég elfelejthette az egészet. Csak úgy éjfél körül jött álom a szemére, ami az ő számára, már elég későnek számított. És nem elég, hogy csak akkor tudott elaludni, egész éjszaka rémálmok gyötörték, így hajnali öt fele felébredt, de akkor azt kívánta, bár ne tette volna. Szájához egy másik száj simult, felette DaeHyun teste emelkedett. Meglepődve kapta el a fejét.
- Mégis mi a fenét csinálsz? - kérdezte Himchan felháborodva.
- Most mit vagy úgy oda? A szekrényben bezzeg nem volt ellenedre... - a visual arca egy pillanat alatt paprika vörös árnyalatot vett fel, és elpirulva kapta a feje elé a kezeit.
- Ne mondj már ekkora baromságokat kérlek! Még, hogy én élvezni azt? Nevetséges. - mondta tettetett nyugodtsággal, legalább is megpróbálta úgy mondani, csakhogy a hangja remegett, és a feszültséget is hallani lehetett benne.
- Tudod Kim Him Chan, én nagyon elismerlek és tisztellek téged. Remek énekes vagy, remek idol, remek rapper. - kezdte DaeHyun, majd felsóhajtott. - Megtanulhatnál már normálisan hazudni. - Himchan fulladozni kezdett. Ennyire átlátszó lett volna? Nincs mit tenni, máshogy kellett próbálkoznia.
- A-akkor is. Én nem vonzódok a fiúkhoz.
- Semennyire?
- Semennyire. - DaeHyun kis várakozás után ismét felsóhajtott.
- Már megint hazudsz. - jelentette ki, majd elhúzta a visual kezeit az arca elöl, és ismét megcsókolta az idősebbiket. Himchan testén lágy bizsergés futott végig, ahogy a puha ajkak ismét érintették. Nem tudott ellenállni, bármennyire is jelzett belül a vészriasztó, a teste nem reagált. Teljesen a fiatalabb hatásköre alá került. Megadóan karolta át a nyakát, és húzta közelebb magához. Ekkor DaHyun nyelve végigsiklott alsó ajkán, bebocsájtásért könyörögve, amit Himchan beleegyezően meg is adott. A szíve fájdalmasan vert a mellkasában, a légzése felgyorsult, a teste felmelegedett, mintha csak most jött volna vissza, egy hosszabb futóversenyről. Nyelveik gyengéden kőröztek egymás körül, hol Himchan, hol DaeHyun szájában időzve. Ahogy a fiatalabbik a visual testéhez simult, Himchan meglepődve, de egyben boldogan vette észre, hogy nem csak az ő szíve vert hihetetlenül gyorsan, és hogy nem csak az ő teste volt felforrósodva. Mikor végül levegőhiány okából kifolyólag elváltak, Himchan kéjtől könnyes tekintettel, és pirosló arccal nézett fel társára. El sem akarta képzelni milyen szánalmasan festhet.
- Himchan. Ismét elmondom. Szeretlek. - suttokta DaeHyun.
- Én... nem tudom mit érzek irántad. Össze vagyok zavarodva. - válaszolt Himchan, a kelleténél magasabb hangon. Erre fiatalabbik megpuszilta az arcát, gyengéden, és hosszasan.
- Most inkább hagylak aludni. Késő van. - mondta, azzal mászott is volna ki az ágyból, ha a visual nem ragadja meg a kezét.
- DaeHyun... kérlek maradj velem amíg alszom. - mondta, lesütve tekintetét, teljesen elpirulva. Bár DaeHyun meglepődött az idősebbik hirtelen kirohanása miatt, de kifejezetten boldoggá tette. Mosolyogva mászott vissza Himchan mellé az ágyba, aki a mellkasához simulva, az erős karok védelmében, lassan el is aludt.
____________________________________________________________________
Zelo ugyanabban a problémában szenvedett, mint Himchan. Nem bírt elaludni. De ő minden fáradtsága ellenére nem is próbált. Az ágyán ült a sötétben, miközben Yongguk hangja folyton azt a mondatot ismételte a fejében. "Soha." "Inkább akasztanám fel magamat."Szomorúan szorította magához a takaróját. Természetesen ő sem éppen akart volna járni hyung-jával, de azért nem mondta volna, hogy ez soha sem lehetséges, meg hogy ez rosszabb lenne a halálnál. Yongguk számára olyan volt mint a bátyja, egy kis extrával. Mindig a legjobb barátok voltak, ezért nagyon közel is álltak egymáshoz, épp ezért bántotta meg ennyire az, amit a leader mondott. Ő nem úgy gondolt kettőjük kapcsolatára, mintha az nem vehetne teljesen más irányt. Igazából ő sem tudta, hogy mit érez valójában. Szomorkásan mászott ki alvóhelyéről, és indult el öccse szobája felé. Kissé bűntudata volt, hogy ilyenkor zaklatja Kyubok-ot, de valakivel beszélnie kellett. Csendesen nyitott be a vendégszoba ajtaján, és nesztelenül lépkedett oda öccséhez, aki az igazak álmát aludta. Bár elbizonytalanodott, ahogy meglátta milyen békésen is alszik testvére. De túlságosan vágyakozott egy megértő beszélgetésre, így felsóhajtott, és óvatosan megrázta Kyubok vállát. A fiatalabbik kómásan nyitotta ki a szemeit.
- Hm? JunHong oppa? Mi történt? - ült fel az ágyban szemeit dörzsölgetve.
- Kyubok. Beszélhetnénk most?
- Eh~ mégis hány óra?
- Fél kettő. - válaszolta Zelo, mire öccse megadóan felsóhajtott.
- Rendben. Mi történt?
- Szerinted Yongguk utál? - Kyubok egy pár pillanatig csak néma csöndben ült, majd nevetésben tört ki.
- Hogy kérdezhetsz ekkora baromságot? De most komolyan. - mondta még mindig nevetve, de ahogy meglátta bátyja véresen komoly arckifejezését ismét felsóhajtott. - Ugyan miért utálna? Csak fel volt háborodva, azért mondta azokat a dolgokat. De ennél fontosabb, hogy te mit szeretnél tőle?
- Azt amit ő szeretne.
- Szereted őt úgy?
- Fúj, dehogy is. - vágott egy párnát öccse fejéhez úgy, akár egy hisztis tízéves kislány.
- Ha nem szeretnéd nem így reagálnál. Mindenesetre maradjunk annyiban, hogy felejtsd el azt, hogy Yongguk utál téged, és gondolkozz el azon, hogy te mit akarsz tőle! - Zelo bólintott.
- Rendben. Köszönöm Kyubok. - mondta, azzal megpuszilva öccse arcát, már vissza is viharzott saját szobájába. Tényleg baromira fáradt volt már, és végre, kételyek nélkül el is tudott aludni.